Cimitero Monumentale, Milano

Milano monumentális temetője (Cimitero Monumentale) 1866-ban, nem sokkal az egységes Olasz Királyság megalakulása (1861) után nyílt meg. Egyrészt azzal a céllal, hogy a város környékén elszórt kis temetkezési helyeket egy helyre koncentrálja, másrészt azzal, hogy egy nemzeti sírkertet alapítsanak. Valójában két új temető is nyílt. A Monumentalet előszeretettel választották nyughelyül tehetős családok, gazdag iparosok: a sírok között sétálva számtalan jól ismert világmárka felfedezhető. Itt található például a Pirelli és a Campari család sírboltja is.

A bejáratnál lévő FAMEDIO, a hírességek csarnoka, Milano város és Olaszország híres halottainak állít emléket. Itt áll többek között az irodalmi Nobel-díjas író, Salvatore Quasimodo és Allessandro Manzoni sírja is.

Az álnéven ide eltemetett/elrejtett Evita Perón (bebalzsamozott és még mindig ép) holttestét viszont már visszaszállították szülőhazájába, és Verdi sírja sem itt van már, csak a szobra és emlékhelye, ugyanis az itteni hivatalos temetés után a Casa di Riposo per Musicistiban helyezték végső nyugalomra.

A sírkert – hasonlóan a párizsi Pére Lachaise-hez ­– gyakorlatilag egy óriási, eklektikus szabadtéri szoborkiállítás (250 000 négyzetméter az alapterülete), ahol a látogató akkor is eltölthet észrevétlenül órákat, ha különben nem az olasz történelem (irodalom, zene, sport, ipartörténet stb.) szakértője. Az eligazodást a parcellákhoz kihelyezett „híres ember tájékoztatók” is segítik. Az emlékműveket, kriptákat a kor híres építészei tervezték, híres szobrászai készítették. Az itt temetkező dinasztiák kitettek magukért, sőt láthatólag igyekeztek túltenni egymáson.

Rengeteg a tetőtől talpig díszített, 9-10 sírhelynyi nagyságú, valóban monumentális szoborral, szoborkompozícióval ellátott sír(bolt). Nagyságára nézve talán a Campari italdinasztia Utolsó vacsora szoborkompozíciója a leglenyűgözőbb, de séta közben találhatunk piramist, szfinxet, obeliszkeket is, mindenféle stílusban.

A 19. század végén a temető a város külterületén helyezkedett el, mára viszont már szinte „belvárosi” helynek számít. A Sforzescotól körülbelül 3 km-re, a Dómtól 4 km-re található.

Ezen a honlapon pedig szép körpanoráma-fotókat találhattok, többek között a Famedioról és a homlokzatról is, amiket én sajnos nem tudtam jó minőségben lefényképezni.



További képek a temetőről.

A Munkásmozgalmi Pantheon

Egy centrális munkásmozgalmi emlékmű / temetkezési hely kialakításának terve már korán megfogant Rákosi Mátyás fejében. Az ő terveiben azonban nem a nemzeti sírkertként funkcionáló Kerepesi temető szerepelt. Úgy gondolta, hogy az emlékműnek valamilyen forgalmas köztéren kellene állnia, egy proletárok lakta területen. Ki akarta aknázni az ilyen emlékműben rejlő propaganda lehetőségeket, kiemelni a kommunista mártírokat az ismeretlenség homályából. (Apor)

Bár a párthatározat már 1949-ben megszületett – a megvalósítással Kádár Jánost és Marosán Györgyöt bízták meg – az emlékmű mégis csak 1956 után valósult meg, mert addig nem sikerült konszenzusra jutni az oda temetendő mártírok kilétében. (Apor)

Az is hozzájárult az események felgyorsulásához, és a Kerepesi temető kiválasztásához, hogy itt, a 21-es parcellában temették el az 56-os utcai harcok áldozatait. 

A forradalom után a rendszer igyekezett annak minden elmékét a kollektív felejtés homályába űzni. Így aztán a munkásmozgalmi emlékmű azt a célt is szolgálta, hogy árnyékba borítson egy lehetséges 56-os zarándokhelyet (György). 

Csakhogy a 21-es parcellában összekeveredtek a rendszer védelmezői, felkelők, és járókelők. Felmerült az is, hogy a „csőcseléket” el kell távolítani onnan, de végül a Kiss Károly vezette bizottság bölcsen úgy döntött, nem kell feltépni a friss sebeket, ezért a karhatalmistákat helyezték át a temető egy másik pontján kialakított emlékhelyre. (Ami azt is jelentette, hogy itt azért megmaradt egy emlékhely. A harcokban elesettek sírját nem bolygatták meg, nem jártak úgy, mint a megtorlás alatt kivégzettek, akik jeltelen sírokba kerültek.) Az ezután ellenforradalmi parcellának nevezett 21-est sövénnyel és füves területtel választottak el a Munkásmozgalmi Pantheontól, aminek egyébként is csak a hátsó fala látszott onnan. 

Palermo múmiái

Palermo egy csöndes kis terén, egy temető szomszédságában áll egy kapucinus kolostor. Alighanem szinte észrevétlenül bújna meg a város sokat látogatott műemlékei között, ha nem rejtőznének a katakombáiban mumifikált holttestek. A múmiák a falak mellett állnak, székeken ülnek, ládákban, koporsókban fekszenek, több mint kétezren, férfiak, nők gyerekek.

(National Geographic, 1924)

A mai napig nem tudni, mi vette rá a kapucinusokat a testek mumifikálására. Az első talán véletlen volt. Valószínű, hogy a legrégibb holttest, Silvestro da Gubbio barát porhüvelye, magától mumifikálódott a hűvös, szellős helyen. A kapucinusok talán isteni csodának tekintették az eseményt, és később már szándékosan helyezték el itt elhunyt testvéreiket.
A mumifikálás a polgári személyek közt is divatba jött, és a korszak európai szokásaival meglehetősen ellentétes temetkezési gyakorlat alakult ki. A tetemek nagy része a 19. századból származik, abból a korból, amikor Európa szerte kialakulnak a nagy reprezentatív temetők.

(cop. Vincent J. Musi, National Geographic)

Highgate - a 19. század

A 19. század elején London közegészségügyi válsággal nézett szembe. Az alkalmatlan temetkezési helyek és a magas halandóság együtt okozták a problémát – egyszerűen nem volt elég hely a holttesteknek. Sírhelyeket zsúfoltak a boltok, a házak, a kocsmák közé, ahol csak egy kis szabad helyet találtak. Mindennaposak voltak az illegális temetések. A testeket olcsó anyagba tekerték, és sokszor más maradványokra temették, alig egy-két méter mélységbe. A halottakat oltott mésszel szórták be, ami meggyorsította az oszlást, és így néhány hónap múlva a sírhely újra használhatóvá vált. A mindenféle kórral sújtott sírhelyekből szörnyű szag áradt, túlzsúfoltak és elhanyagoltak voltak.

Az 1800-as évek elejére London lakossága elérte az egymilliót. A következő évtizedekben a népességszám és a halálozási arány is gyors növekedésnek indult. Hogy a katasztrófát elkerüljék, a Parlament törvényt hozott hét új temető megnyitásról. Így jöttek létre ezek a sírkertek: Kensal Green 1833, West Norwood 1836,  Highgate 1839, Abney Park 1840, Brompton 1840, Nunhead 1840, Tower Hamlets 1841.

cop. Régis Lansac

Kész röhej!

Szaplonca (Săpânţa, ספנצה) község Romániában, Máramaros megyében, Máramarosszigettől 21 km-re északnyugatra, a Tisza bal partján fekszik.

A falu legnagyobb nevezetessége a Vidám temető. Nyolcszáznál is több színesre festett, faragott fakereszt áll ebben a sírkertben, amiken a halottra utaló képek, időnként vicces sírfeliratok sorakoznak. Stan Ioan Pătraş fafaragó kezdte el ilyen fejfákon megörökíteni az elhunytak életét, vagy haláluk körülményei, majd 1977-ben bekövetkezett halála után tanítványa Dumitru Pop-Tincu folytatta a munkát. Az első ilyen keresztek 1935-ben készültek, és azóta olyan falukrónikát alkotnak, amire alighanem kevés példa akad a világban.

Lépcső az égbe

Függő koporsók

A mai Délnyugat-Kína területén élt, mára kihalt bó nép különleges temetkezési szokásáról ismert. Halottaikat fakoporsókban, meredek sziklafalakon helyezték végső nyugalomra. Ezeknek a koporsóknak a többségét ma is megtalálni Yunnanban és Szecsuánban, de elérni szinte lehetetlen.

A koporsók namufából készültek. A súlyuk mintegy két és negyed mázsát nyom, amiket az embereknek fel kellett cipelniük a meredek sziklára. Hogy miként tették meg mindezt, arról egyelőre csupán feltételezések vannak. A krónikák nem adnak leírást a szertartásról, míg a környék mondái szerint a bó nép tudott repülni.

Euterpé átsuhant a Házsongárdi temetőn...

Dsida Jenő :
Helyet kerestek

Karonfogva bandukoltak, rogyadozó
inakkal a napsütéses temetőben.
Utánuk mentem:
az asszony kicsi fonnyadt szája
mosolygott, hajuk kopott
ezüstje összefolyt a fényben.
Keresték a helyet, ahol legjobb
lesz feküdni, a legszebb,
legnaposabb helyet keresték.
Örökké tartó, visszatérő,
boldog nászéjszakáról beszéltek.

1929

Kép forrása : www.retro.ro